Kutyabőrben

2013 december 1. | Szerző: Futóbéka

Arra ébredtem, hogy nem tudom a fejem mögé tenni a kezemet. A vállam túl merev, a könyököm nem befelé hajlik. Elaludtam a karomat biztos, bár nem fáj. Félig nyitott szemmel kelek fel a párnáról, ami valahogy lekerült a földre. És én hogy kerültem oda, és hogyan fértem el rajta? Négykézláb vagyok, de nem a térdemen állok, hanem a talpamon. Próbálnék felállni a két lábamra, de mintha dióhéjon állnék, zuhanok előre. Borzasztóan szomjas vagyok. Olyan nagy lett minden körülöttem. Lehet, hogy a folyadék hiánytól vagyok rosszul? Visszanézek az ágyra. Szédülök. Nem tudom felfogni a látványt, úgy érzem, kihullik az agyam a helyéről. Félek végig nézni magamon, pedig muszáj lesz szembesülnöm a ténnyel, nem az a lény kelt fel ma reggel, mint aki lefeküdt tegnap este. Az ágyamon fekszem én, mellettem a párom, és valaki lent áll a földön. Aki most én vagyok??? Lenézek, látom a mancsomat. Az egész testemet szürke frissen nyírt szőr borítja. Uramisten, ez borzasztó álom, ebből fel kellene ébredni.  Az agyam dolgozik rendületlenül. A test ismerős, hiszen imádott kutyámat, Jaksont látom, de most belülről kifelé. Kívülről mindig imádtam nézni a közép schnauzert, akit kölyök kora óta formálok, edzek, nevelgetek, és szőrös fiamként imádok. Valahogy, akármi is van, innom kell. Nem esik nehezemre a közlekedés. Minden ösztönszerűen történik. Megállok a tálkámnál és vizet lefetyelek. Próbálok tisztán látni. Általában a váratlan helyzetekben jól dolgozik az elmém, szinte sosem esek pánikba, mondhatni akkor vagyok a legjobb. Mindenre van megoldás, bár most eléggé abszurd a szituáció. Hol egy tükör. Persze tudom, fent az ablaknál. Fent. Most szinte minden magasan van. Nem is baj, ha nem látom magamat. Valami csiklandozza a fülemet. A Lábammal nyúlok előre, nem a kezemet használom. Összegörnyedek, hogy elérjem a fejem tetején ágaskodó fület és vakarom sebesen.  Megőrülök!!!! Hangos mély nyüszítés hagyja el testemet. Bentről mozgolódást hallok. Remélem nem ő jön ki. Mély sóhajtás kíséretében fekszem le a bejárat elé a kőre. Ráz a hideg,  Nem akarok bemenni, nem akarok látni, érezni, semmit nem szeretnék, semmit, csak becsukni a szememet, gondolkodni a miérteken, bízva abban, hogy amint kinyitom, az álom véget ér. Nem megy. Idegesen járkálok, fel, le és közben nyelvemet lógatva lihegek. Beszélnem kéne Andreával. Mindig mindent vele beszéltem meg, amióta ismerem, most már 18 éve. De hogyan. Valószínűleg nem tudok beszélni, csak jelezni. Lépteket hallok. Az én tegnapi testemben lépked ki, de ki? Ki van benne? Lehet, hogy most megfordult minden? Jackson? Ő imbolyogva, bizonytalanul lépked, dörzsöli a szemét, láthatóan nem érzi jól magát a bőrében. Hát persze hogy nem, hiszen azaz enyém.  Megpróbálok megint felállni, de mancsaimmal a combjára esek. Így maradok állva, nézek fel rá, és ő néz le rám értetlenül, majd szeretettel megsimogatja a fejem. Jól esik az érintése. WC-re kell mennem. Nahát, ez érdekes mutatvány lesz.  Próbálok bemenni a mellékhelyiségbe, de félrelöknek. Jack, mi van? Mit akarsz ott bent? Szívesen elmagyaráznám, de most a cselekvés ideje jött el. Dolgom lenne momentán. Várj türelemmel, mindjárt megyünk! Most 2 dolog van. Ha mázlim van, akkor ő tényleg Jakson, és akkor nem akar olvasni, mobillal játszani, maximum nézelődik, szokja az új helyzetet. Ha ő nem ő, hanem én, akkor baj van. Esélyes, hogy vállalok egy szidást. Ó te jó ég, hogy jövök én ki ebből. Nyüszögve járkálok fel, s alá, megpróbálva sürgetni a kényelmesen ücsörgőt. Most már Andrea is felkelt a zajkeltésemre. Na hátha megérti, mi van, és megsürgeti Őt. Még nem tudom kimondani a nevét, ami az enyém. Per pillanat csak egy dologra fókuszálok, hogy ne itt a lakásban legyek jobban. Zoltán! A kutyának nagyon kell már lemennie! Ó te angyal, te napsugár, te te te minden, ami kedves és gyönyörű. Mondd, még mondd. Mondd neki, hogy mennem kell!!! Már nem tudom, vicsorgok e, avagy mosolygok, felugrok a combjára, esedezve, hogy mentsen meg. Nagyon. Nagyon lassan telnek a percek, míg Ő felöltözik, és végre kinyílik az  ajtó. Én száguldok a lépcsőn lefelé. Úgy általában egyszerűen haladok tovább, de most ismét akadályt jelent az ajtó. Ha most pórázon lennék, tuti hogy arccal lejjebb lenne. Hihetetlen komótosnak tűnnek a léptei. Öreg! Számolod a lépcsőket? Na, végre. Engem most semmi nem érdekel. Ki lát meg, mit gondol rólam, csak állok egy gyönyörű fa tövében magasra emelt lábbal és… már minden szép.

Sétálunk. Mezítláb a hideg betonon, mégsem fázik a lábam, pedig késő ősz van.  Továbbra is póráz nélkül vagyok, pedig ha tudná, hogy most legszívesebben kirohannék a világból. Szaglászok ösztönből.  A szagok vezetnek, informálnak. Mintha kaja lenne valahol!! Jack vissza! Felnézek, és valóban eltávolodtam. Teljesen elfeledkeztem magamról, úgy belemerültem az olvasásba. Járda szélénél, ül.  Tudom! Nem kell mondani. Én is mindig mondom, pedig tudhatnám, hogy Jack már nagyon jól ismeri a szabályokat. Figyelem társamat, próbálom felfedezni a jeleket. Vajon ő most kicsoda valójában? Nem tétovázik, nem tanácstalan. Pontosan követi a megszokott ritmust. Nagyon úgy tűnik, hogy magamnál…. Ez most komoly? Mondtam én már annyi őrültséget csak úgy, mert azokat mondja az ember. Valamelyik nap kiejtettem a számon, hogy szívesen lennék magamnál kutya. Lehettem volna esetleg gond nélküli ember, mondjuk a múlt heti lottó főnyertese, vagy egy jó zenész, aki éppen egy új melódiát alkot. Ehelyett itt mászkálok szőrösen és várom, hogy az én gazdám mit kíván tőlem. Leshetem, milyen hangulatban van, akar e játszani, esetleg csatangolni.  Ha nincs szerencsém, tíz perc múlva hazamegyünk. Jelenleg az utóbbira vágyom. Szoknom kell még ezt az egészet. Vajon mennyire? Van innen kiút, vagy visszafordíthatatlanul maradok egy ösztönlény, aki alázattal él gazdája akaratának megfelelően? Jaaack! Messze vagy. Ó igen, már megint nem figyeltem. Megállok, míg mellém ér. Jól van. Okos vagy. Köszi, te is, gondolom, persze most némi iróniával. Épp a sarokhoz érünk, ahonnan messzire is lehet menni, meg haza is. Hamar. Én indulok az általam vágyott irányba. Jacksonka, megyünk a patakra. Ott lesz a Rocky, Sly és Balboa is. Na, azt már nem. Pont a legverekedősebbekkel randizunk?  Futni nem akarsz inkább? Lehet, hogy ahhoz még kedvem is lenne. Persze azt mindig kutya nélkül csináltam, miért pont ma lenne másképp. Mondanám, ha értenéd, ezért jelzem a hazafelé mutató testemmel. Nekem mára pihenést írtak fel kedves uram, ha meg nem sértelek, húzzunk haza. Mi bajod van ma kiskutyám? Olyan furcsa vagy ma. Kedvetlenül lődörögsz, mint akitől elvették a kedvenc játékát. Mennék veled, de te nem akarsz. Na. Akkor futás hazafelé. Nem kell kétszer mondani. Nekilódulok, bízva abban, hogy a maradék 300 méteren sem találkozunk kutyával. Az emberek nem érdekelnek, megyek mellettük, fel sem nézek. De ha most összefutnék valami vakarccsal, nem tudom mit kéne tennem. Valószínűleg ösztönből cselekednék, mint eddig. Egy kis szaglászás, jelzés, majd később találkozunk. Ha acsarkodás lenne, inkább elhúzódnék, bár ez kutyáéknál nem egy bölcs dolog. A kanoknál főleg nagyon fontos a dominancia. Tehát figyelnem kell majd erre, főképp, hogy Jack tekintélyét ne romboljam le. Mielőtt a házunkhoz érnék, még meglátogatok egy fát. Muszáj előre gondolkodni, tanulva a reggeli kínokból, akármikor nem könnyíthetek a bajaimon. A lakásba érve, Andrea, az én csillagom, csodálkozva néz minket. Hogy hogy ilyen hamar? Baj van? Helyettem, a megértő gazda meséli el tapasztalatait. Az ágy már össze van csukva, és be lett takarva, így hát felugrok rá, hátha kapok egy kis magányt. Becsukom a szemem, amikor apró kezek érintenek. Hát rólad teljesen megfeledkeztem fiam. Mi van Jakike, baj van? Szomorú vagy? Mellém fekszik, és oda dugja arcát az enyémhez. Rögtön besírok. Megnyalom a homlokát, igaz tudom, hogy nem lehet. – Mint ha testvérek lennének úgy nőnek fel egymás mellett. Krisz két éves volt, amikor Jackson a családunk tagja lett, így hát nem meglepő az erős kötelék. – Most ebben a helyzetben, hogy én vagyok a tesó bőrében, érzem a gyermeki kötődés erejét. Közben már Andrea is ott ül, és simogat, beszél hozzám. Ő mindig azt mondja Jacknek, hogy ő az egyetlen jó pasi az életében. Szombat lévén a család végzi a hétvégi szertetartást, amiből én most kimaradok. Ha nem ez a morbid szituáció van, akkor azt mondanám királyság. Szeretnek, figyelnek és vigyáznak rám, és nem utolsó sorban társként kezelnek. Krisz félrevonul játszani. Végre egyedül. Meg kordul a gyomrom. Lehetetlen. Reggelit tuti nem kapok. Becsukom a szememet, próbálok aludni. Most sikerül. Nem álmodok semmiről. Békesség, nyugalom vesz körül. Néha leülnek mellém, megsimogatnak, beszélnek hozzám aggódva. Vajon mi lehet veled drága kiskutyám? Délután elviszlek és megfuttatlak egy picit. Viszünk labdát, vagy keresünk egy jópofa botot. Ezt már félálmomban hallom, magamtól. Nagyon nehezen tudom megemészteni a történteket. A kutya egyik legfőbb tulajdonsága az erős alkalmazkodó készség. Minden időjárási, és emberi tényezőt jól kezel. Kénytelen vagyok igazodni a nekem szánt sorshoz. Feltápászkodom, kinyújtóztatom elgémberedet végtagjaimat, és kimegyek az étkezőbe a családomhoz. Már az asztalnál ülnek, ebédelnek. Na, mi van hétalvó? Azt hittem már, hogy végig alszod a napot. Lehet, jobb lenne, úgy tán nem hallanám, hogy eszel. Kötözködj csak, majd meglátjuk ki kit futtat meg öcsipók. Andrea, legnagyobb örömömre, a tálkámhoz megy, felemeli és a tűzhely felé veszi az irányt. Nem mondod, hogy kapok én is? Húsleves a menü, és rántott hús, pürével. Ettől biztos rendbe jössz. Hallom mosolygós szavait. Ezt már nem tudom higgadtan lereagálni. Farok csonkom heves rázása közepette, örömteli ugatás hagyja el a torkomat. Látom örülnek a hangulatváltásnak. Nagyon jól esik a meleg lé szikkadó gyomromnak. Kár, hogy el lett hűtve, de azért így is jó. Szárazra törlöm a tálat, az utolsó tésztaszemig nem hagyom abba. Elégedetten heverek előttük. Na. Egy pici ejtőzés, aztán spuri haver. Már nem esik rosszul, hogy hozzám szól. Kedvem is van menni.

Nem megyünk messzire. Egy saroknyira lévő játszótér a célterület, ami most épp üresen áll. Nagyon jó, hogy hozzászoktunk a póráz nélküli sétákhoz. Szökni nem akarok, ennél csak rosszabb lenne bárhol. Nehezen indul a játék. Amikor a labda elrepül, csak nézek utána. Normális vagy haver? Bemelegítésnek ekkorát? Na! Jack, gyerünk, hozd vissza! Ez olyan megalázó. Jön elő, megint emberi énem. Aztán amikor ő kezd el futni a lasztiért, elszégyellem magam. Nem akarom nevetségessé tenni, ezért nekiiramodva, előbb érem el a labdát. Nem is olyan rossz ez. Elveszem, elveszem, mondja, és valóban el akarja venni a nehezen megszerzett zsákmányt. Nahát azért nagyon meg kell küzdened, veszem fel a fonalat. A labda pici, ezért egy jópofa botot veszek fel. Ez nem repül messzire, és jobb a fogása. Nem tudom, mennyi idő telhet el így, de mit tagadjam, jól esik a mozgás és a játék. Egy picit kiszakít a gondolataimból. Amikor már a gazda fáradni kezd, sétálni indulunk, teljes harmóniában. Az jutott eszembe, milyen szerencse, hogy nem kell a járást, a futást tanulnom. Igencsak vicces lenne, ahogy próbálom rakosgatni a négy lábat úgy, hogy abból haladás is legyen. Mint ahogy már mondtam, tartottam a kutyával való találkozástól, de sejtettem, hogy nem úszom meg. Tudom, hogy nincs legyőzhetetlen, de Jackson duzzad az erőtől. Magabiztossággal tölt el, hogy kutyabőrben izmos vagyok. Astor jön velünk szemben, a kis kölyök törpe schnauzer.  Na de jó. Majd valahogy lerázom. Úgy van ahogy gondolom. Meglát, megismer, és amit a póráz enged, rohan felém. Mindenféle ismerkedő szaglászás nélkül esik nekem. Nem vagyok ellenséges, tűröm, amint a kölyök produkálja magát. Incselkedik, felágaskodik, nyaldossa a pofámat, és elkapja a szakállamat. Apuci, szakadj már le rólam, ez egyáltalán nem vicces, amit csinálsz. Felnézek a gazdára, kapcsoljon sebességbe, indulnék. Ő illedelmesen eszkuzálja magát, Jack ma rosszul kelt, és haladunk. A következő paciens nevét nem tudom. Én pórázra lettem téve, tartva az esetleges bonyodalmaktól. Jó döntés volt, én is ezt tettem volna. Fiatal keverék kan, tudatlan hevességgel, szerencsére megkötve. Erőfölényem nem érdekli, kapkod felém. Felhúzott pofával, halk morgással odaállok. Öreg, ha a bajt keresed, jó helyen jársz!! Széttéplek, széttéplek, harsogja nagy választékossággal gondolatait. Hamar elegem lett, az egész nap megpróbáltatása robban fel bennem, már ugrok, hogy elkapjam, de a póráz megfeszül. Jack nyugodj! Ne engem fegyelmezz apafej, ez a kis mogyoró jött nekem. Te mit csinálnál a helyemben??  Töki, ha még egyszer az utamba kerülsz, keselyű eledelt csinálok belőled. A két ember nem szól egymáshoz, leköti őket az acsarkodók fegyelmezése. Rövid pórázra vagyok fogva, menet közben félig meggörnyedve, nyugtató szavak kíséretében paskolja az oldalamat. Jól van cimbora, nyugodj meg. Nincs semmi baj. A hirtelen jött düh, hamar elpárolog, már mennék a nyugalmat jelentő lakásba, szerencsére nem csak én. Sose szerettem az ilyen kis hülyéket. Azt gondolom, hogy az ember tükörképe a kutyája. Minden attól függ, hogy a nevelő hogyan gondolkodik. Ezért válik a kutya olyanná, mint a gazda, hiszen a saját képére formálja. Ha valaki nem foglakozik a rá bízott ebbel, mert az csak van, és csak azért viszi sétálni, hogy az ne piszkítsa be a lakást, akkor válik egy szertelen ösztönlénnyé. Mint az ember. Az ember is a környezetétől lesz olyan amilyen. Hazafelé már nincs több kutyás találkozás. Ismerős emberek jönnek, köszönnek, hozzám is szól némelyik. Otthon Andrea a kanapén fekszik. Olyan szívesen megölelném, beszélgetnék vele, hátha ő segít megoldani a gondjaimat. Egyet tudok csinálni, mellé ugrok és lefekszem. Akarom az érintését. Ő nézi a tv-t és közben simogat. Krisz nem tudom, hol van. Biztos a szomszédban játszik a nála idősebb Söndivel. A gazda jön, büszkén meséli, hogy álltam fel a vakarcs ellen és hogy végre játszottunk egy jót. Mindketten nyugtázzák, hogy a kutyának nincs nagy baja, maximum az időjárás okoz némi hangulatingadozást. Ilyenek vagyunk. Ha valami másképp működik, fáj a fejünk, rossz a közérzetünk, az időjárásra fogjuk, mert nincs kedvünk az igazi okok kiderítéséhez. Majd minden megoldódik magától. Én is ebben bízom. Kevés a hely a kanapén hármunknak, ezért a szőnyegre fekszem. Csatlakozik hozzám a gazda is. Késztetést érzek arra, hogy hozzá bújjak, szükségem van a testi kontaktusra, megnyugtat. Így alszunk el együtt, magammal.

Egyedül ébredek, de nem magamtól, hanem a gyomrom korgása kelltet. A húsleves jót tett, de nem laktam jól. Már sötét van, nem tudom hány óra lehet, de nem is érdekel. A kutya, ha nincs dolga fekszik, alszik, ha környezete nem úgy gondolja, hogy mást csináljon. A család kint van az étkezőben csatlakozom hozzájuk, hátha eljött már az ideje a vacsorának. Kriszi rohan hozzám, átölel, és egy puszit nyom az arcomra. Lehet, hogy a gyerek érzi, hogy ki vagyok? Andrea már a tálkámmal ügyködik. Két türelmetlen vakkantással jelzem, helyeslem cselekvését. Vajon mit kapok? Igazából már mindegy. Nyersen is felfalnék akár egy lovat is. Ha ló nem is, de egy erős adag szárazkaja került az edényembe. Egyébiránt a száraz étel íze eléggé jellegtelen. Se jó, se rossz. Az biztos, hogy eltömött. Kriszke, a szoba szőnyegjén ücsörög és játszik néhány szörnyével. Odafekszem mellé. Így én is a terep része lettem a szörnyek harcában. Jól el lehet bújni a hátam mögé, és a hátamon csaták dúlhatnak. Amikor már nagyon karcolnak a különböző fegyverek, arrébb állok, de az egyik harcos folyton követ. Megkeresem a labdát, beviszem, azzal szívesen játszanék. A labda arra volt jó, hogy az ellenséget felborítsa. Kiszállok a csatából, felugrom ismét Andrea mellé. Néha magamba zuhanok. Nem tudom meddig tart az állapot, meddig kell kutyabőrben lennem. Az emberi lét igen fárasztó, de már megszoktam. A gazda jön, látom nincs sok kedve, de öltözködik, készül az esti sétára. Hűvös van, és talán esik is. Jól becsomagolja magát. Én meg egy szál frissen nyírt szőrben. Legszívesebben elkérném az egyik kabátot, és cipőt húznék. Jól sejtettem, nagyon kellemetlen az idő, de hát az ősz már csak ilyen. Ösztöneim, és a reggeli kínok figyelmeztetnek, bármennyire is fázok, el kell végeznem mindent, amit lehet az utolsó cseppig. Szerencsére a gazda sem akar sokáig az utcán kóborolni. Összegörnyedve kullog mellettem, figyeli a környezetünket, a közeledő kutyákat, embereket. Különösebb gond nélkül zajlik az esti séta. Jól esik hazatérni, a meleg lakásba. Áttörölgetnek egy törülközővel, én elvonulok a párnámra, ami a konvektor előtt van. Már megy egy picit a fűtés. Nézem a lángok, sárgásvöröses fényét. Nem gondolkodom, csak nézek ki a fejemből. Hiányzik az emberi kommunikáció, jó lenne belefolyni a történésekbe, nem csak a jelenlétemmel. A család ágyaz, fürdenek, készülnek a lefekvésre. Kriszike még egy utolsó csatát vív, majd lassan elcsendesedik. A lámpa kialszik, már csak a tévé megy. Halk beszélgetést hallok, nem akarom tudni a folytatást. Elalszom. Álmomban hol emberként futok a Duna partján, hol kutyaként. Zöldellő fák és bokrok, a partot érő víz hangja, egy rikácsoló madár, Egyedül vagyok, de nem zavar, csak futok rendületlenül magam elől. Öltözködök, reggelit készítek, nyakörv kerül rám, kattan a póráz. Beszélgetek, kutyával szagolok össze. Asztalnál reggelizek, a tálkámból iszok vizet.  Egymást felváltva rendszertelenül jelennek meg a képek, épp elég ahhoz, hogy ne aludjak jól. Verejtékben úszom, levegőért kapkodva, zihálva fekszem hanyatt az ágyon. Nem merem kinyitni a szemem. Andrea ül fel mellettem. Zoltán jól vagy? Nem válaszolok, nem tudom nekem szól e a kérdés. Hallod? Ráz meg aggódva. Mi a baj? Szememet kinyitom, ránézek. Mi a baj? Jön a kérdés újra. Nem tudom. Próbálom összeszedni magamat. Milyen nap van ma. Ne hülyéskedj légy szíves, nagyon korán van még. Milyen nap van ma??? Vasárnap lesz nemsokára. Vasárnap? Jack hol van? Hogy hogy hol? Ő még alszik, amit én is szeretnék. Elmondanád, mit érzel, mi a bajod? Egy csurom víz vagy. Azt hittem megfulladsz, úgy vetted a levegőt. Elmondanám, de most nem megy. Szomjas vagyok. Kimegyek a konyhába, nézegetem a kezemet, újaimat mozgatom. Engedek egy pohár vizet. Leülök egy székre, és próbálok észhez térni. Ezek szerint megtörtént, tényleg? Hogy fogom én ezt valakinek is bemesélni? Ki fog hinni nekem? Jackhez megyek, letérdelek és magamhoz húzom. Nem baj ha felébred, akarom hogy velem legyen. Álmosan néz rám, egy picit értetlenül, szeretettel. Mindig szeretettel néz, bármi történik. Jól vagy szívem? Hallom Andreát, és már érzem is, mellettünk guggol, és aggódva szorítja a vállamat. Azt hiszem, rendben van minden, csak valami nagyon furcsát álmodtam. Elmeséled, ha már felkeltettél? Most még nem. Majd leírom valamikor, mert nem olyan egyszerű. Annyi minden történt, és annyira valóságszerű érzés volt benne. Úgy érzem, mintha nemi is álmodtam volna. Leviszem Jacket, hátha szüksége van egy rövid sétára.

A teremtés koronái mi emberek vagyunk, és ebből kifolyólag mi alkotjuk a létezés feltételeit is. Az hogy ez a miliő milyen, látható, hiszen még a saját fajunkat is nehezen tudjuk elviselni. Gyűlölködünk, bántjuk egymást nagyon sokszor, szerencsére nem általában. Tudunk mi szeretni is, és gondoskodni a többiekről, sajnos nem általában. Minden attól függ, hogy a környezetünk, a neveltetésünk mit hoz ki belőlünk. Ilyenek a kutyák is. Ha megkapják a megfelelő törődést, szocializálják őket, akkor tudnak velünk harmóniában élni, az ember tökéletes társává válnak. Jacky 16 évig volt a családunk tagja. Társam volt, hű barátom. Ő tanította meg nekem és a családomnak, hogyan kell és lehet egy kutyával együtt élni boldogan. Halála után öt év telt el, mire újra kutya költözött az életünkbe. Mert kutya nélkül lehet élni, de minek.  Zserbó, a törpe schnauzer nevelését Jackson tanítása alapján műveljük, ami pont annyira elég, hogy boldogok legyünk, és azt hiszem ez a legfontosabb.

 

 

 

 

A vadászat öröme

2011 február 11. | Szerző: Futóbéka

 

 

H. Zsigmond nyugalmazott gépész a 75. évében járt. Három éve
volt egy agyvérzése, ami a bal oldalát részben lebénította. Sokat küzdött
azért, hogy a beteg testrésze újra használható legyen. Soha életében nem
szolgálták ki, mindig maga végzett mindent a ház körül. A fiai sűrűn látogatták,
előzékenyen lesték mikor segíthetnek. Soha nem gondolta volna, hogy valaha a
mosdóba sem tud kimenni nélkülük. Amikor egyedül volt, sokszor sírt, úgy
gondolta, ezt a harcot ő már nem csinálja végig. Küzdött eleget az életében,
elég volt. Teltek múltak a hetek. A felé áradó szeretet és tisztelet újabb erőt
adott a folytatáshoz, akarta és tudta, hogy fogja ő még űzni kedvenc hobbiját,
a vadászatot. Az erdő volt a második otthona. Úgy tartja, nincs is jobb annál, mint
amikor az erdőben becserkészheti a vadat. Vagy amikor a lesen ülve magához
várja az állatot, ahol nincs más csak a természet meg ő maga. Ilyenkor az ember
egy kicsit szintén vaddá válik, ragadozóvá. A különbség csak az, hogy ő nem az
életének fenntartásáért öl, hanem sportból, szórakozásból. Az állatok érdekében
cselekszik, amikor az idős vagy beteg példányok létszámát csökkenti.
Tulajdonképpen tudomány ez a javából. Ismerni kell az állatok szokásait, tudni
mely időszakban, éppen hol tartózkodik. 
Aztán figyelembe kell venni az időjárási körülményeket, honnan fúj a
szél, esik e az eső. Szóval addig a bizonyos lövésig sok mindenre kell
figyelni.  Mindennek meg van a maga
módja, és ideje.  Így volt ez mindig, és
gondolhatta így lesz ez most is, amikor kora hajnalban útra kélt.

Még sötét volt, amikor a Hangony Völgyben a lesbe lépet. Kinyitotta
kényelmes székét, elrendezte maga mellett öreg fegyverét és hátizsákját. Leült,
mélyeket szippantott a harmatos levegőből, s gondolataiba merülve belesüppedt a
természet csendjébe. E vidék hazánk legjobb vadászterületei közé tartozik a
nagyvadak szerelmesei számára. Betegsége már nem tette lehetővé a cserkészést,
az is nagy teljesítmény, hogy egyedül vállalni tudta a lesből való vadászatot.
Ismerte a területet, hiszen 30 éve járta már e vidéket. Tudta, hogy a szarvasoknak
meg kell jelenniük. Rajongott e pompás élőlényekért. A gímszarvasnak karcsúsága
ellenére is erőteljes, izmos arányos alakja, nemes büszke testtartása van. Nem
véletlenül hívja a német „elderhirsch –nek”, azaz nemes szarvasnak. Ilyenkor
mindig egy bizonyos példányra gondolt. A hatalmas bikára, mely, mint egy
látomás jelent meg előtte, lehet annak is már tíz éve. Valószínűleg ezért nem
tudta egyszer sem puskavégre kapni, mert a látványa lenyűgözte, és mire felemelte
a fegyvert, már elillant. Három éve, nem járt kint a völgyben, és most újból
érezte azt a bizsergető érzést, amely mindig hatalmába tudta keríteni, amikor a
lesbe lépett. Bízott benne, hogy él még, hogy nem terítették le, hogy nem
díszeleg senkinél a nappaliban a trófeák koronájaként. Szíve majd ki ugrott a
helyéről, amikor meghallotta a neszezést az erdő felöl. Néhány madár rebbent
fel, ágak reccsentek. Valami közeledet a tisztás felé. Nem, ez nem egy állat,
többen vannak. Zsiga bácsi vére oly sebességgel áramlott testében, hogy attól
félt, rosszul lesz. Sérült baljába friss energia költözött, kezét pumpálni
kezdte, míg jobbjával fegyveréért nyúlt. Gyere kedvesem, mond, hogy te vagy az.
Mond, hogy eljöttél hozzám. Érezted ugye, hogy itt vagyok. Igen, igen, igen. A
erdőből szarvasok léptek ki óvatosan a tisztásra. Fülüket hegyezve, orrukat a
levegőbe tartva kémlelték a terepet. Zsigmond nyakából szeme elé helyezte
távcsövét. Két tehén, három fiatal bika. Gyönyörűek, de nincs közöttük az, akit
ő keresett. Kétségbe esetten szemlélte az erdő szélét, nem igaz, hogy cserbenhagyott
a hetedik, vagy ki tudja hányadik érzékem, – dünnyögte maga elé – amely azt
súgta még él, és eljön ma is. Néhány méterre a többiektől, szinte hangtalanul
lépett ki a fák takarásából a nagy bika. Zsiga bácsinak meg kellett
kapaszkodnia a les szélében, hogy le ne essen. Örömében legszívesebben
felkiáltott volna, de most le kellett gyűrnie a feltörni készülő hangokat. A
csodaszarvas – ahogy azt otthon emlegetni szokta, már – már tébolyultan –
méltóságteljesen, magabiztosan lépdelt, szinte mutogatva magát. Megállt,
lehajtotta gyönyörű agancskoronával díszített fejét, harapott néhányat a
harmatos fűből. Hagyta, hagy nézze őt a vadász, aki puskáját közben letéve, már
két kézzel fogta a távcsövét. Eljöttél hát, te igazi „elderhirsch”. Jobb nem
jutott az eszébe, amikor a pompás állatott méltatni akarta. Aztán ami történt,
attól kis híján a távcsövét is eldobta. 
Az állat abba hagyva a legelészést, elindult. Igen elindult, de nem a
menedéket adó erdő felé tartott, hanem egyenesen a les irányába fordult. Leszegte
fejét kapart kettőt a mellső lábával, majd neki iramodott. Sebesen vágtatva közeledett a magasban álló ember felé. Eközben Zsiga bácsi, már a fegyveréért
nyúlt, egy pillantást vetet rá, hogy a lőszer a helyén van e, kibiztosította,
és a vállához emelte. Ekkor a szarvas már lőtávolon belül állt, fejét lehajtva fújtatott
néhányat, majd vadászra nézett. Szemében nem volt düh. Futását, cselekedetét
nem a vad ösztön irányította, mely az ellenfele ártalmatlanná tételére
vezérli.  Szelíden figyelte az embert,
mint kiskutya a gazdáját. Talán a legjobb kifejezés a tisztelet, amely kettejük
kapcsolatát jellemezhetné. Tíz éve csodálja és üldözi vadász a vadat. Tíz éve
gondol rá, mint egy lehetséges trófea, és mint isten adománya, amit azért
teremtett, hogy az ember élvezhesse létezését. A vad érzi a körülötte ismétlődő
szagokat, tudja, hogy mihez kösse környezetének változásait. Érezte a vadász
jelenlétét, érezte a felé áradó tiszteletteljes vonzódását, rajongását,
megszállottságát. Tudta, hogy csak őt akarja.

Úgy három méter lehetett közöttük a távolság. Ilyen közelre
még cserkészés közben sem kerülhetnének egymáshoz. A vadász fegyverének
látcsövében figyelte értetlenül a szinte karnyújtásnyira álló állatot. Mit
csinál ez? Felajánlja magát? Remegő úja a ravaszon, miközben lelkében őrült
háború dúlt. Ez így nem korrekt. Nem vagyunk egy céllövöldében, ahol az
egyetlen ellenfél a rosszul beirányzott fegyver. Én nem vagyok mészáros, aki az
elé állított állatot kivégzi. A horgász sem azért ül a parton, hogy az ölébe
ugorjon az áhított nagy fogás. Tudom soha életemben nem lesz ilyen lehetőségem,
de hogyan fogok ezután a tükörbe nézni? Találjak majd ki otthon egy szép kis
mesét, az igazat úgy sem hinné el senki. A szarvas sürgetvén az embert
megmozdult, a fegyver eldördült. Az állat megugrott, de nem a sörét ütésétől,
hanem a hirtelen nagy hangtól, mely az ember irányából jött. A lövés nem
talált, ugyanis Zsiga bácsi az utolsó pillanatban felrántotta a fegyvert.
Dühében, elkeseredettségében, vagy inkább megkönnyebbültében kiabált teljes
torkaszakadtából. Menj! Menj innen! Menj, mert kedves az életed! Az állat két
lábra ágaskodott, mély torokhangon bőgetett egy rövidet, majd visszahuppanva a
földre az erdő felé fordult, és nyugodt nyargalással eltűnt a sűrűben. A vadász
beleroskadt székébe, arcát a kezébe temetve zokogott, majd a sírása boldog
nevetéssé változott. Boldog volt, hogy nem vált gyilkossá, hogy az egyenes
tiszta küzdelem helyett nem választotta, a könnyű mészárlást. A vadászat öröme
nem feltétlenül az élet kioltásában rejlik, hanem az állat megismerésével,
beférkőzve annak belső szférájába, túljárni az eszén. Ha ez sikerül, és így
tudja elejteni a vadat, az az igazi győzelem.

Egy év telt el a történtek óta. H. Zsigmond nyugalmazott
gépész, azóta is kijár a Hangony Völgybe. Kedvenc vadász lesét feladva, egy új
tisztáson keresi hobbijában a beteljesedést. A „Csoda szarvast” azóta sem
látta. Úgy tűnt el életéből, mint ahogy anno a ködből előlépet. 

Technika óra

2010 november 21. | Szerző: Futóbéka

 

 

Budapesten egy általános
iskolában vagyok karbantartó lassan egy éve. Szeretem ezt a munkahelyet, mert
nem egy állóvíz. Itt mindig történik valami. Ez köszönhető az évente ismétlődő
programoknak, valamint néhány igazán kreatív tanárnak, akik fáradtságot nem
ismerve dolgoznak azon, hogy az iskola egy irigylésre méltó élő intézmény
legyen. Boldogan csatlakoztam hát melléjük, remélve tudok én is hozzátenni
valamit a munkájuk sikeréhez. Így volt ez néhány hete is, amikor egy általam
nagyon sokra tartott tanárnő megszólított a folyosón egy fantasztikus ötlettel.
Lenne e kedvem technika órát tartani az elsőseinek? Hát persze, jött belőlem
azonnal az őszinte válasz. Az időmbe mindenképpen belefér. Viszek majd fel
nekik néhány szerszámot, meg egy nagy fatuskót, aztán lehet majd ügyeskedni.
Julika mosolyával nyugtázta együttműködési szándékomat, időpontot egyeztettünk,
majd magamra hagyott. Két hetem volt a felkészülésre. Igen a felkészülésre,
mert bár technikailag elég egy fél óra is, de én egy szaki vagyok és nem pedagógus.
Hiába jó a kommunikációs készség, tudok beszélgetni, talán írni, fogalmazni, de
előadni, abba azért nem vagyok  biztos. A
két hét alatt napjában többször gyakoroltam el az előttem álló negyvenöt
percet. Bele gondoltam a felelősségbe is, hiszen tulajdonképpen rajtam is múlik,
hogy megszeretik e a szerszámokat, félnek e majd tőlük, vagy biztonsággal
nyúlnak  feléjük.

Mint minden normális esetben, itt
is eljött a nagy nap. Annyi szerszámot készítettem össze, hogy csak két
fordulóval tudtam feljuttatni a harmadik emeletre.  A szünetben bevittem a terembe egy asztalt a
folyosóról, amit hullámpapírral takartam le, hangsúlyozva ez egy munkaterület.
Ott nem lehet ugrabugrálni, játszani, mert az balesetveszélyes. Miközben
terveimet követve készülődtem, kíváncsi szempárok követték mozdulataimat. Mint
utóbb kiderült, meglepetés voltam a tanárnő részéről nekik, tehát fogalmuk sem
volt mi vár rájuk. Ezzel mondjuk nem voltak egyedül. Én sem tudtam miként
fognak reagálni a mondani valómra. Becsöngettek. Julika bemutatott, és
megmondta miért pont hozzájuk pakoltam be annyi mindent. Biztató mosollyal adta
át a szót. Én megkezdtem, amit már oly sokszor elgyakoroltam. Hangom, mint egy
fodrozódó víz oly hullámos volt, és ha akkor egy kalapács van a kezemben
bizonyára ritmusos kopácsolás lett volna hallható. Szerencsémre önuralmam hamar
visszatért, bizonyára köszönhető ez a csodálatos hallgatóságnak is. Érdeklődőek
és felettébb aktívak voltak. Kérdéseimre, mint erdőben a faágak, úgy emelkedtek
égbe a kezeik, hogy az általuk helyesnek gondolt választ elmondhassák. Fiúk és
lányok egyaránt akarták a szerszámokat, a szó pozitív értelmében. Ügyesen és
intő szavaimra hallgatva vették kezükbe az addig előlük eldugott eszközöket. Én
így utólag is visszagondolva, úgy érzem, akkor messzemenőleg nem tanítottam
őket, hanem egyenlő partnerként együtt dolgoztunk. János, az iskola technika
tanára, már mondta nekem, hogy heti egy alkalommal a negyvenöt perc alatt
szinte lehetetlen értelmes dolgot csinálni. Most már én is tapasztaltam. A rendelkezésre
álló idő nagyon kevés, és ezt a gyerekeken is láttam. Kicsöngetéskor még mindig
ügyködtek. Nem kellett nekik a szünet, nem vonzotta őket a hancúrozás
lehetősége. Lassan pakolni kezdtem, mentségemül hozva fel, hogy nekem még
dolgom lenne rengeteg. Ígéretet tettem, hogy visszatérek, és talán ez volt a
varázsszó. Újdonsült barátaim, mint megannyi kis angyalka segített összepakolni.
Lefelé is két fordulóval tudtam csak eltüntetni nyomaimat. Mire újra
megérkeztem, már bőszen ügyködtek egy ajándékon, nekem. Akkor ők még csak hat
hete jártak iskolába, tehát az írást is ennyi ideje tanulták. Mégis. A kezembe
egy saját kezükkel aláírt, és szívecskékkel telitűzdelt köszönőlevelet
tarthattam. Úgy éreztem magam, mint a kő, amin láva folyt át. Szétolvadva meghatottan,
élményekkel gazdagon tértem vissza a valóságba.

Azóta a tapasztalataimmal
megjelenhettem egy harmadik osztály technika óráján, ahol már feladatot
végeztünk. Talán nem hangzik nagyképűen, de ott sem maradt el a siker. Van még
két elsős osztály a naptáramban, ahol már talán nem fog remegni a hangom.

 Én tudom, hogy nem vagyok tanár, és nem is
törekszem e babérra. Számomra is fontos, hogy a még fogékony gyermekeknek már
életük elején mutassuk meg, hogy nem csak a számítógép létezik, azon kívül is
van élet a földön.

Egy élet

2010 november 2. | Szerző: Futóbéka

 

Dobban a
szív

Toppan a láb

Járja az
élet

ritmusát

 

Indul a
motor

Repül a gép

Ember húzza

a szekerét

 

Fújja a szél

Dobja a
lapát

Éneklik
utolsó

himnuszát

Nőnek a kavicsok?

2010 november 2. | Szerző: Futóbéka

Apósom Kanadában élő nyugdíjas taxis. Ott sem fenékig tejföl az élet, ezért még dolgozik, persze már nem annyit van kint az utcán, mint régen. Van ideje gondolkodni, elmélkedni mindenféle érdekes és másoknak érdektelen dolgokon, amiket aztán néha velünk is megoszt. No, azért nem mindig fárasztó, leginkább szórakoztató dolgokról beszélünk, mint az történt legutóbb is.

Képzeljétek! Múltkor vittem egy nagyon okos embert, aki a rövid út alatt aztán nagyon fitogtatta műveltségét, osztálybéli különbségét.  Míg beszélt, osztotta az észt, én magam fortyogva, ülésemben kényelmetlenül fészkelődve, arra gondoltam, felteszem neki a nagy kérdést. Ha kielégítően válaszol, biz Isten kalapot veszek, hogy megemelhessem, az utunk végén még az ajtót is kinyitom. Ami jár az jár. Mondja uram! Nőnek a kavicsok? Az úr meghökkenve nézet rám, hogy lehet ilyen baromságot kérdezni. Hogy-hogy, hogy lehet ilyet kérdezni? Hiszen vannak egészen picikék és vannak nagyobbacskák, meg  igazán nagyok. Mitől lesznek nagyok? A kalap vásárlás elmaradt, mondván ilyen badarságokkal ki foglalkozik, ennél vannak sokkal fontosabb dolgokat, hiszen a gazdasági élet a romokban hever, és senki nem találja a kiutat… Én meg persze vigyorogtam. Mi van okos tojás? Mész a szenátusba, és titkon megkérdezed a helyes választ? Az út végén sietve fizetett, az ajtót maga nyitotta ki, az orrát magasra emelve távozott.

Apósom nevetet, és felém irányította a kérdést. Na fiam szerinted? Láttam, hogy nincs menekvés, itt már aztán villantani kell valamit, és persze minden tudományos alapot nélkülözve. Gondoltam megfordítom a valós folyamatot. Apuka! Szerintem a kövek a vízben szaporodnak, és ott is élnek. Azért van tele a tenger part kaviccsal, mert a víz kisodorja őket. Persze az idők folyamán, a kövek alkalmazkodtak a szárazföldi léthez is, de a szaporodásuk, csak a vízben történik. Ezért vannak a sziklaomlások is. A Magasban lévő nagy köveknek el kell  jutniuk valahogy a vízhez, hiszen az ösztön hajtja őket. Hogy mivel táplálkoznak? – Tettem fel már szinte magamnak a várható kérdést –Hát bizonyára a vízből szívják ki a megfelelő táplálékot, szinte láthatatlan szerveikkel. És arra is van válasz –sodródtam tovább – , hogy miért különböző színűek. – Apósom közben elégedetten hahotázott, de megállítani nem akart, talán már nem is hagytam volna – Szóval attól függ a színük, hogy milyen tisztaságú a víz. Vegyük például a sziklákat. Ők az eső vízből nyerik ki a táplálékot. Bizonyítékul szolgál, hogy a belsejük általában tiszta, hiszen mire a szervezetükbe jut a tápanyag, a természetes szűrés következtében letisztul. – Ekkor jött a felmentő leintés. Apósom egy kicsit fáradtan, mosollyal és hálával az arcán, elég volt, ok, már mindent értek. Látod fiam, nem kell ide egyetem, és őrült nagy műveltség. Bőven elég a józan paraszti ész. Megyek veszek egy kalapot, hogy megemelhessem előtted. Ezt szeretem benned. Lehet veled beszélgetni.