Technika óra
2010 november 21. | Szerző: Futóbéka |
Budapesten egy általános
iskolában vagyok karbantartó lassan egy éve. Szeretem ezt a munkahelyet, mert
nem egy állóvíz. Itt mindig történik valami. Ez köszönhető az évente ismétlődő
programoknak, valamint néhány igazán kreatív tanárnak, akik fáradtságot nem
ismerve dolgoznak azon, hogy az iskola egy irigylésre méltó élő intézmény
legyen. Boldogan csatlakoztam hát melléjük, remélve tudok én is hozzátenni
valamit a munkájuk sikeréhez. Így volt ez néhány hete is, amikor egy általam
nagyon sokra tartott tanárnő megszólított a folyosón egy fantasztikus ötlettel.
Lenne e kedvem technika órát tartani az elsőseinek? Hát persze, jött belőlem
azonnal az őszinte válasz. Az időmbe mindenképpen belefér. Viszek majd fel
nekik néhány szerszámot, meg egy nagy fatuskót, aztán lehet majd ügyeskedni.
Julika mosolyával nyugtázta együttműködési szándékomat, időpontot egyeztettünk,
majd magamra hagyott. Két hetem volt a felkészülésre. Igen a felkészülésre,
mert bár technikailag elég egy fél óra is, de én egy szaki vagyok és nem pedagógus.
Hiába jó a kommunikációs készség, tudok beszélgetni, talán írni, fogalmazni, de
előadni, abba azért nem vagyok biztos. A
két hét alatt napjában többször gyakoroltam el az előttem álló negyvenöt
percet. Bele gondoltam a felelősségbe is, hiszen tulajdonképpen rajtam is múlik,
hogy megszeretik e a szerszámokat, félnek e majd tőlük, vagy biztonsággal
nyúlnak feléjük.
Mint minden normális esetben, itt
is eljött a nagy nap. Annyi szerszámot készítettem össze, hogy csak két
fordulóval tudtam feljuttatni a harmadik emeletre. A szünetben bevittem a terembe egy asztalt a
folyosóról, amit hullámpapírral takartam le, hangsúlyozva ez egy munkaterület.
Ott nem lehet ugrabugrálni, játszani, mert az balesetveszélyes. Miközben
terveimet követve készülődtem, kíváncsi szempárok követték mozdulataimat. Mint
utóbb kiderült, meglepetés voltam a tanárnő részéről nekik, tehát fogalmuk sem
volt mi vár rájuk. Ezzel mondjuk nem voltak egyedül. Én sem tudtam miként
fognak reagálni a mondani valómra. Becsöngettek. Julika bemutatott, és
megmondta miért pont hozzájuk pakoltam be annyi mindent. Biztató mosollyal adta
át a szót. Én megkezdtem, amit már oly sokszor elgyakoroltam. Hangom, mint egy
fodrozódó víz oly hullámos volt, és ha akkor egy kalapács van a kezemben
bizonyára ritmusos kopácsolás lett volna hallható. Szerencsémre önuralmam hamar
visszatért, bizonyára köszönhető ez a csodálatos hallgatóságnak is. Érdeklődőek
és felettébb aktívak voltak. Kérdéseimre, mint erdőben a faágak, úgy emelkedtek
égbe a kezeik, hogy az általuk helyesnek gondolt választ elmondhassák. Fiúk és
lányok egyaránt akarták a szerszámokat, a szó pozitív értelmében. Ügyesen és
intő szavaimra hallgatva vették kezükbe az addig előlük eldugott eszközöket. Én
így utólag is visszagondolva, úgy érzem, akkor messzemenőleg nem tanítottam
őket, hanem egyenlő partnerként együtt dolgoztunk. János, az iskola technika
tanára, már mondta nekem, hogy heti egy alkalommal a negyvenöt perc alatt
szinte lehetetlen értelmes dolgot csinálni. Most már én is tapasztaltam. A rendelkezésre
álló idő nagyon kevés, és ezt a gyerekeken is láttam. Kicsöngetéskor még mindig
ügyködtek. Nem kellett nekik a szünet, nem vonzotta őket a hancúrozás
lehetősége. Lassan pakolni kezdtem, mentségemül hozva fel, hogy nekem még
dolgom lenne rengeteg. Ígéretet tettem, hogy visszatérek, és talán ez volt a
varázsszó. Újdonsült barátaim, mint megannyi kis angyalka segített összepakolni.
Lefelé is két fordulóval tudtam csak eltüntetni nyomaimat. Mire újra
megérkeztem, már bőszen ügyködtek egy ajándékon, nekem. Akkor ők még csak hat
hete jártak iskolába, tehát az írást is ennyi ideje tanulták. Mégis. A kezembe
egy saját kezükkel aláírt, és szívecskékkel telitűzdelt köszönőlevelet
tarthattam. Úgy éreztem magam, mint a kő, amin láva folyt át. Szétolvadva meghatottan,
élményekkel gazdagon tértem vissza a valóságba.
Azóta a tapasztalataimmal
megjelenhettem egy harmadik osztály technika óráján, ahol már feladatot
végeztünk. Talán nem hangzik nagyképűen, de ott sem maradt el a siker. Van még
két elsős osztály a naptáramban, ahol már talán nem fog remegni a hangom.
Én tudom, hogy nem vagyok tanár, és nem is
törekszem e babérra. Számomra is fontos, hogy a még fogékony gyermekeknek már
életük elején mutassuk meg, hogy nem csak a számítógép létezik, azon kívül is
van élet a földön.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: