H. Zsigmond nyugalmazott gépész a 75. évében járt. Három éve
volt egy agyvérzése, ami a bal oldalát részben lebénította. Sokat küzdött
azért, hogy a beteg testrésze újra használható legyen. Soha életében nem
szolgálták ki, mindig maga végzett mindent a ház körül. A fiai sűrűn látogatták,
előzékenyen lesték mikor segíthetnek. Soha nem gondolta volna, hogy valaha a
mosdóba sem tud kimenni nélkülük. Amikor egyedül volt, sokszor sírt, úgy
gondolta, ezt a harcot ő már nem csinálja végig. Küzdött eleget az életében,
elég volt. Teltek múltak a hetek. A felé áradó szeretet és tisztelet újabb erőt
adott a folytatáshoz, akarta és tudta, hogy fogja ő még űzni kedvenc hobbiját,
a vadászatot. Az erdő volt a második otthona. Úgy tartja, nincs is jobb annál, mint
amikor az erdőben becserkészheti a vadat. Vagy amikor a lesen ülve magához
várja az állatot, ahol nincs más csak a természet meg ő maga. Ilyenkor az ember
egy kicsit szintén vaddá válik, ragadozóvá. A különbség csak az, hogy ő nem az
életének fenntartásáért öl, hanem sportból, szórakozásból. Az állatok érdekében
cselekszik, amikor az idős vagy beteg példányok létszámát csökkenti.
Tulajdonképpen tudomány ez a javából. Ismerni kell az állatok szokásait, tudni
mely időszakban, éppen hol tartózkodik.
Aztán figyelembe kell venni az időjárási körülményeket, honnan fúj a
szél, esik e az eső. Szóval addig a bizonyos lövésig sok mindenre kell
figyelni. Mindennek meg van a maga
módja, és ideje. Így volt ez mindig, és
gondolhatta így lesz ez most is, amikor kora hajnalban útra kélt.
Még sötét volt, amikor a Hangony Völgyben a lesbe lépet. Kinyitotta
kényelmes székét, elrendezte maga mellett öreg fegyverét és hátizsákját. Leült,
mélyeket szippantott a harmatos levegőből, s gondolataiba merülve belesüppedt a
természet csendjébe. E vidék hazánk legjobb vadászterületei közé tartozik a
nagyvadak szerelmesei számára. Betegsége már nem tette lehetővé a cserkészést,
az is nagy teljesítmény, hogy egyedül vállalni tudta a lesből való vadászatot.
Ismerte a területet, hiszen 30 éve járta már e vidéket. Tudta, hogy a szarvasoknak
meg kell jelenniük. Rajongott e pompás élőlényekért. A gímszarvasnak karcsúsága
ellenére is erőteljes, izmos arányos alakja, nemes büszke testtartása van. Nem
véletlenül hívja a német „elderhirsch –nek”, azaz nemes szarvasnak. Ilyenkor
mindig egy bizonyos példányra gondolt. A hatalmas bikára, mely, mint egy
látomás jelent meg előtte, lehet annak is már tíz éve. Valószínűleg ezért nem
tudta egyszer sem puskavégre kapni, mert a látványa lenyűgözte, és mire felemelte
a fegyvert, már elillant. Három éve, nem járt kint a völgyben, és most újból
érezte azt a bizsergető érzést, amely mindig hatalmába tudta keríteni, amikor a
lesbe lépett. Bízott benne, hogy él még, hogy nem terítették le, hogy nem
díszeleg senkinél a nappaliban a trófeák koronájaként. Szíve majd ki ugrott a
helyéről, amikor meghallotta a neszezést az erdő felöl. Néhány madár rebbent
fel, ágak reccsentek. Valami közeledet a tisztás felé. Nem, ez nem egy állat,
többen vannak. Zsiga bácsi vére oly sebességgel áramlott testében, hogy attól
félt, rosszul lesz. Sérült baljába friss energia költözött, kezét pumpálni
kezdte, míg jobbjával fegyveréért nyúlt. Gyere kedvesem, mond, hogy te vagy az.
Mond, hogy eljöttél hozzám. Érezted ugye, hogy itt vagyok. Igen, igen, igen. A
erdőből szarvasok léptek ki óvatosan a tisztásra. Fülüket hegyezve, orrukat a
levegőbe tartva kémlelték a terepet. Zsigmond nyakából szeme elé helyezte
távcsövét. Két tehén, három fiatal bika. Gyönyörűek, de nincs közöttük az, akit
ő keresett. Kétségbe esetten szemlélte az erdő szélét, nem igaz, hogy cserbenhagyott
a hetedik, vagy ki tudja hányadik érzékem, – dünnyögte maga elé – amely azt
súgta még él, és eljön ma is. Néhány méterre a többiektől, szinte hangtalanul
lépett ki a fák takarásából a nagy bika. Zsiga bácsinak meg kellett
kapaszkodnia a les szélében, hogy le ne essen. Örömében legszívesebben
felkiáltott volna, de most le kellett gyűrnie a feltörni készülő hangokat. A
csodaszarvas – ahogy azt otthon emlegetni szokta, már – már tébolyultan –
méltóságteljesen, magabiztosan lépdelt, szinte mutogatva magát. Megállt,
lehajtotta gyönyörű agancskoronával díszített fejét, harapott néhányat a
harmatos fűből. Hagyta, hagy nézze őt a vadász, aki puskáját közben letéve, már
két kézzel fogta a távcsövét. Eljöttél hát, te igazi „elderhirsch”. Jobb nem
jutott az eszébe, amikor a pompás állatott méltatni akarta. Aztán ami történt,
attól kis híján a távcsövét is eldobta.
Az állat abba hagyva a legelészést, elindult. Igen elindult, de nem a
menedéket adó erdő felé tartott, hanem egyenesen a les irányába fordult. Leszegte
fejét kapart kettőt a mellső lábával, majd neki iramodott. Sebesen vágtatva közeledett a magasban álló ember felé. Eközben Zsiga bácsi, már a fegyveréért
nyúlt, egy pillantást vetet rá, hogy a lőszer a helyén van e, kibiztosította,
és a vállához emelte. Ekkor a szarvas már lőtávolon belül állt, fejét lehajtva fújtatott
néhányat, majd vadászra nézett. Szemében nem volt düh. Futását, cselekedetét
nem a vad ösztön irányította, mely az ellenfele ártalmatlanná tételére
vezérli. Szelíden figyelte az embert,
mint kiskutya a gazdáját. Talán a legjobb kifejezés a tisztelet, amely kettejük
kapcsolatát jellemezhetné. Tíz éve csodálja és üldözi vadász a vadat. Tíz éve
gondol rá, mint egy lehetséges trófea, és mint isten adománya, amit azért
teremtett, hogy az ember élvezhesse létezését. A vad érzi a körülötte ismétlődő
szagokat, tudja, hogy mihez kösse környezetének változásait. Érezte a vadász
jelenlétét, érezte a felé áradó tiszteletteljes vonzódását, rajongását,
megszállottságát. Tudta, hogy csak őt akarja.
Úgy három méter lehetett közöttük a távolság. Ilyen közelre
még cserkészés közben sem kerülhetnének egymáshoz. A vadász fegyverének
látcsövében figyelte értetlenül a szinte karnyújtásnyira álló állatot. Mit
csinál ez? Felajánlja magát? Remegő úja a ravaszon, miközben lelkében őrült
háború dúlt. Ez így nem korrekt. Nem vagyunk egy céllövöldében, ahol az
egyetlen ellenfél a rosszul beirányzott fegyver. Én nem vagyok mészáros, aki az
elé állított állatot kivégzi. A horgász sem azért ül a parton, hogy az ölébe
ugorjon az áhított nagy fogás. Tudom soha életemben nem lesz ilyen lehetőségem,
de hogyan fogok ezután a tükörbe nézni? Találjak majd ki otthon egy szép kis
mesét, az igazat úgy sem hinné el senki. A szarvas sürgetvén az embert
megmozdult, a fegyver eldördült. Az állat megugrott, de nem a sörét ütésétől,
hanem a hirtelen nagy hangtól, mely az ember irányából jött. A lövés nem
talált, ugyanis Zsiga bácsi az utolsó pillanatban felrántotta a fegyvert.
Dühében, elkeseredettségében, vagy inkább megkönnyebbültében kiabált teljes
torkaszakadtából. Menj! Menj innen! Menj, mert kedves az életed! Az állat két
lábra ágaskodott, mély torokhangon bőgetett egy rövidet, majd visszahuppanva a
földre az erdő felé fordult, és nyugodt nyargalással eltűnt a sűrűben. A vadász
beleroskadt székébe, arcát a kezébe temetve zokogott, majd a sírása boldog
nevetéssé változott. Boldog volt, hogy nem vált gyilkossá, hogy az egyenes
tiszta küzdelem helyett nem választotta, a könnyű mészárlást. A vadászat öröme
nem feltétlenül az élet kioltásában rejlik, hanem az állat megismerésével,
beférkőzve annak belső szférájába, túljárni az eszén. Ha ez sikerül, és így
tudja elejteni a vadat, az az igazi győzelem.
Egy év telt el a történtek óta. H. Zsigmond nyugalmazott
gépész, azóta is kijár a Hangony Völgybe. Kedvenc vadász lesét feladva, egy új
tisztáson keresi hobbijában a beteljesedést. A „Csoda szarvast” azóta sem
látta. Úgy tűnt el életéből, mint ahogy anno a ködből előlépet.