Kutyabőrben

2013 december 1. | Szerző: Futóbéka |

Arra ébredtem, hogy nem tudom a fejem mögé tenni a kezemet. A vállam túl merev, a könyököm nem befelé hajlik. Elaludtam a karomat biztos, bár nem fáj. Félig nyitott szemmel kelek fel a párnáról, ami valahogy lekerült a földre. És én hogy kerültem oda, és hogyan fértem el rajta? Négykézláb vagyok, de nem a térdemen állok, hanem a talpamon. Próbálnék felállni a két lábamra, de mintha dióhéjon állnék, zuhanok előre. Borzasztóan szomjas vagyok. Olyan nagy lett minden körülöttem. Lehet, hogy a folyadék hiánytól vagyok rosszul? Visszanézek az ágyra. Szédülök. Nem tudom felfogni a látványt, úgy érzem, kihullik az agyam a helyéről. Félek végig nézni magamon, pedig muszáj lesz szembesülnöm a ténnyel, nem az a lény kelt fel ma reggel, mint aki lefeküdt tegnap este. Az ágyamon fekszem én, mellettem a párom, és valaki lent áll a földön. Aki most én vagyok??? Lenézek, látom a mancsomat. Az egész testemet szürke frissen nyírt szőr borítja. Uramisten, ez borzasztó álom, ebből fel kellene ébredni.  Az agyam dolgozik rendületlenül. A test ismerős, hiszen imádott kutyámat, Jaksont látom, de most belülről kifelé. Kívülről mindig imádtam nézni a közép schnauzert, akit kölyök kora óta formálok, edzek, nevelgetek, és szőrös fiamként imádok. Valahogy, akármi is van, innom kell. Nem esik nehezemre a közlekedés. Minden ösztönszerűen történik. Megállok a tálkámnál és vizet lefetyelek. Próbálok tisztán látni. Általában a váratlan helyzetekben jól dolgozik az elmém, szinte sosem esek pánikba, mondhatni akkor vagyok a legjobb. Mindenre van megoldás, bár most eléggé abszurd a szituáció. Hol egy tükör. Persze tudom, fent az ablaknál. Fent. Most szinte minden magasan van. Nem is baj, ha nem látom magamat. Valami csiklandozza a fülemet. A Lábammal nyúlok előre, nem a kezemet használom. Összegörnyedek, hogy elérjem a fejem tetején ágaskodó fület és vakarom sebesen.  Megőrülök!!!! Hangos mély nyüszítés hagyja el testemet. Bentről mozgolódást hallok. Remélem nem ő jön ki. Mély sóhajtás kíséretében fekszem le a bejárat elé a kőre. Ráz a hideg,  Nem akarok bemenni, nem akarok látni, érezni, semmit nem szeretnék, semmit, csak becsukni a szememet, gondolkodni a miérteken, bízva abban, hogy amint kinyitom, az álom véget ér. Nem megy. Idegesen járkálok, fel, le és közben nyelvemet lógatva lihegek. Beszélnem kéne Andreával. Mindig mindent vele beszéltem meg, amióta ismerem, most már 18 éve. De hogyan. Valószínűleg nem tudok beszélni, csak jelezni. Lépteket hallok. Az én tegnapi testemben lépked ki, de ki? Ki van benne? Lehet, hogy most megfordult minden? Jackson? Ő imbolyogva, bizonytalanul lépked, dörzsöli a szemét, láthatóan nem érzi jól magát a bőrében. Hát persze hogy nem, hiszen azaz enyém.  Megpróbálok megint felállni, de mancsaimmal a combjára esek. Így maradok állva, nézek fel rá, és ő néz le rám értetlenül, majd szeretettel megsimogatja a fejem. Jól esik az érintése. WC-re kell mennem. Nahát, ez érdekes mutatvány lesz.  Próbálok bemenni a mellékhelyiségbe, de félrelöknek. Jack, mi van? Mit akarsz ott bent? Szívesen elmagyaráznám, de most a cselekvés ideje jött el. Dolgom lenne momentán. Várj türelemmel, mindjárt megyünk! Most 2 dolog van. Ha mázlim van, akkor ő tényleg Jakson, és akkor nem akar olvasni, mobillal játszani, maximum nézelődik, szokja az új helyzetet. Ha ő nem ő, hanem én, akkor baj van. Esélyes, hogy vállalok egy szidást. Ó te jó ég, hogy jövök én ki ebből. Nyüszögve járkálok fel, s alá, megpróbálva sürgetni a kényelmesen ücsörgőt. Most már Andrea is felkelt a zajkeltésemre. Na hátha megérti, mi van, és megsürgeti Őt. Még nem tudom kimondani a nevét, ami az enyém. Per pillanat csak egy dologra fókuszálok, hogy ne itt a lakásban legyek jobban. Zoltán! A kutyának nagyon kell már lemennie! Ó te angyal, te napsugár, te te te minden, ami kedves és gyönyörű. Mondd, még mondd. Mondd neki, hogy mennem kell!!! Már nem tudom, vicsorgok e, avagy mosolygok, felugrok a combjára, esedezve, hogy mentsen meg. Nagyon. Nagyon lassan telnek a percek, míg Ő felöltözik, és végre kinyílik az  ajtó. Én száguldok a lépcsőn lefelé. Úgy általában egyszerűen haladok tovább, de most ismét akadályt jelent az ajtó. Ha most pórázon lennék, tuti hogy arccal lejjebb lenne. Hihetetlen komótosnak tűnnek a léptei. Öreg! Számolod a lépcsőket? Na, végre. Engem most semmi nem érdekel. Ki lát meg, mit gondol rólam, csak állok egy gyönyörű fa tövében magasra emelt lábbal és… már minden szép.

Sétálunk. Mezítláb a hideg betonon, mégsem fázik a lábam, pedig késő ősz van.  Továbbra is póráz nélkül vagyok, pedig ha tudná, hogy most legszívesebben kirohannék a világból. Szaglászok ösztönből.  A szagok vezetnek, informálnak. Mintha kaja lenne valahol!! Jack vissza! Felnézek, és valóban eltávolodtam. Teljesen elfeledkeztem magamról, úgy belemerültem az olvasásba. Járda szélénél, ül.  Tudom! Nem kell mondani. Én is mindig mondom, pedig tudhatnám, hogy Jack már nagyon jól ismeri a szabályokat. Figyelem társamat, próbálom felfedezni a jeleket. Vajon ő most kicsoda valójában? Nem tétovázik, nem tanácstalan. Pontosan követi a megszokott ritmust. Nagyon úgy tűnik, hogy magamnál…. Ez most komoly? Mondtam én már annyi őrültséget csak úgy, mert azokat mondja az ember. Valamelyik nap kiejtettem a számon, hogy szívesen lennék magamnál kutya. Lehettem volna esetleg gond nélküli ember, mondjuk a múlt heti lottó főnyertese, vagy egy jó zenész, aki éppen egy új melódiát alkot. Ehelyett itt mászkálok szőrösen és várom, hogy az én gazdám mit kíván tőlem. Leshetem, milyen hangulatban van, akar e játszani, esetleg csatangolni.  Ha nincs szerencsém, tíz perc múlva hazamegyünk. Jelenleg az utóbbira vágyom. Szoknom kell még ezt az egészet. Vajon mennyire? Van innen kiút, vagy visszafordíthatatlanul maradok egy ösztönlény, aki alázattal él gazdája akaratának megfelelően? Jaaack! Messze vagy. Ó igen, már megint nem figyeltem. Megállok, míg mellém ér. Jól van. Okos vagy. Köszi, te is, gondolom, persze most némi iróniával. Épp a sarokhoz érünk, ahonnan messzire is lehet menni, meg haza is. Hamar. Én indulok az általam vágyott irányba. Jacksonka, megyünk a patakra. Ott lesz a Rocky, Sly és Balboa is. Na, azt már nem. Pont a legverekedősebbekkel randizunk?  Futni nem akarsz inkább? Lehet, hogy ahhoz még kedvem is lenne. Persze azt mindig kutya nélkül csináltam, miért pont ma lenne másképp. Mondanám, ha értenéd, ezért jelzem a hazafelé mutató testemmel. Nekem mára pihenést írtak fel kedves uram, ha meg nem sértelek, húzzunk haza. Mi bajod van ma kiskutyám? Olyan furcsa vagy ma. Kedvetlenül lődörögsz, mint akitől elvették a kedvenc játékát. Mennék veled, de te nem akarsz. Na. Akkor futás hazafelé. Nem kell kétszer mondani. Nekilódulok, bízva abban, hogy a maradék 300 méteren sem találkozunk kutyával. Az emberek nem érdekelnek, megyek mellettük, fel sem nézek. De ha most összefutnék valami vakarccsal, nem tudom mit kéne tennem. Valószínűleg ösztönből cselekednék, mint eddig. Egy kis szaglászás, jelzés, majd később találkozunk. Ha acsarkodás lenne, inkább elhúzódnék, bár ez kutyáéknál nem egy bölcs dolog. A kanoknál főleg nagyon fontos a dominancia. Tehát figyelnem kell majd erre, főképp, hogy Jack tekintélyét ne romboljam le. Mielőtt a házunkhoz érnék, még meglátogatok egy fát. Muszáj előre gondolkodni, tanulva a reggeli kínokból, akármikor nem könnyíthetek a bajaimon. A lakásba érve, Andrea, az én csillagom, csodálkozva néz minket. Hogy hogy ilyen hamar? Baj van? Helyettem, a megértő gazda meséli el tapasztalatait. Az ágy már össze van csukva, és be lett takarva, így hát felugrok rá, hátha kapok egy kis magányt. Becsukom a szemem, amikor apró kezek érintenek. Hát rólad teljesen megfeledkeztem fiam. Mi van Jakike, baj van? Szomorú vagy? Mellém fekszik, és oda dugja arcát az enyémhez. Rögtön besírok. Megnyalom a homlokát, igaz tudom, hogy nem lehet. – Mint ha testvérek lennének úgy nőnek fel egymás mellett. Krisz két éves volt, amikor Jackson a családunk tagja lett, így hát nem meglepő az erős kötelék. – Most ebben a helyzetben, hogy én vagyok a tesó bőrében, érzem a gyermeki kötődés erejét. Közben már Andrea is ott ül, és simogat, beszél hozzám. Ő mindig azt mondja Jacknek, hogy ő az egyetlen jó pasi az életében. Szombat lévén a család végzi a hétvégi szertetartást, amiből én most kimaradok. Ha nem ez a morbid szituáció van, akkor azt mondanám királyság. Szeretnek, figyelnek és vigyáznak rám, és nem utolsó sorban társként kezelnek. Krisz félrevonul játszani. Végre egyedül. Meg kordul a gyomrom. Lehetetlen. Reggelit tuti nem kapok. Becsukom a szememet, próbálok aludni. Most sikerül. Nem álmodok semmiről. Békesség, nyugalom vesz körül. Néha leülnek mellém, megsimogatnak, beszélnek hozzám aggódva. Vajon mi lehet veled drága kiskutyám? Délután elviszlek és megfuttatlak egy picit. Viszünk labdát, vagy keresünk egy jópofa botot. Ezt már félálmomban hallom, magamtól. Nagyon nehezen tudom megemészteni a történteket. A kutya egyik legfőbb tulajdonsága az erős alkalmazkodó készség. Minden időjárási, és emberi tényezőt jól kezel. Kénytelen vagyok igazodni a nekem szánt sorshoz. Feltápászkodom, kinyújtóztatom elgémberedet végtagjaimat, és kimegyek az étkezőbe a családomhoz. Már az asztalnál ülnek, ebédelnek. Na, mi van hétalvó? Azt hittem már, hogy végig alszod a napot. Lehet, jobb lenne, úgy tán nem hallanám, hogy eszel. Kötözködj csak, majd meglátjuk ki kit futtat meg öcsipók. Andrea, legnagyobb örömömre, a tálkámhoz megy, felemeli és a tűzhely felé veszi az irányt. Nem mondod, hogy kapok én is? Húsleves a menü, és rántott hús, pürével. Ettől biztos rendbe jössz. Hallom mosolygós szavait. Ezt már nem tudom higgadtan lereagálni. Farok csonkom heves rázása közepette, örömteli ugatás hagyja el a torkomat. Látom örülnek a hangulatváltásnak. Nagyon jól esik a meleg lé szikkadó gyomromnak. Kár, hogy el lett hűtve, de azért így is jó. Szárazra törlöm a tálat, az utolsó tésztaszemig nem hagyom abba. Elégedetten heverek előttük. Na. Egy pici ejtőzés, aztán spuri haver. Már nem esik rosszul, hogy hozzám szól. Kedvem is van menni.

Nem megyünk messzire. Egy saroknyira lévő játszótér a célterület, ami most épp üresen áll. Nagyon jó, hogy hozzászoktunk a póráz nélküli sétákhoz. Szökni nem akarok, ennél csak rosszabb lenne bárhol. Nehezen indul a játék. Amikor a labda elrepül, csak nézek utána. Normális vagy haver? Bemelegítésnek ekkorát? Na! Jack, gyerünk, hozd vissza! Ez olyan megalázó. Jön elő, megint emberi énem. Aztán amikor ő kezd el futni a lasztiért, elszégyellem magam. Nem akarom nevetségessé tenni, ezért nekiiramodva, előbb érem el a labdát. Nem is olyan rossz ez. Elveszem, elveszem, mondja, és valóban el akarja venni a nehezen megszerzett zsákmányt. Nahát azért nagyon meg kell küzdened, veszem fel a fonalat. A labda pici, ezért egy jópofa botot veszek fel. Ez nem repül messzire, és jobb a fogása. Nem tudom, mennyi idő telhet el így, de mit tagadjam, jól esik a mozgás és a játék. Egy picit kiszakít a gondolataimból. Amikor már a gazda fáradni kezd, sétálni indulunk, teljes harmóniában. Az jutott eszembe, milyen szerencse, hogy nem kell a járást, a futást tanulnom. Igencsak vicces lenne, ahogy próbálom rakosgatni a négy lábat úgy, hogy abból haladás is legyen. Mint ahogy már mondtam, tartottam a kutyával való találkozástól, de sejtettem, hogy nem úszom meg. Tudom, hogy nincs legyőzhetetlen, de Jackson duzzad az erőtől. Magabiztossággal tölt el, hogy kutyabőrben izmos vagyok. Astor jön velünk szemben, a kis kölyök törpe schnauzer.  Na de jó. Majd valahogy lerázom. Úgy van ahogy gondolom. Meglát, megismer, és amit a póráz enged, rohan felém. Mindenféle ismerkedő szaglászás nélkül esik nekem. Nem vagyok ellenséges, tűröm, amint a kölyök produkálja magát. Incselkedik, felágaskodik, nyaldossa a pofámat, és elkapja a szakállamat. Apuci, szakadj már le rólam, ez egyáltalán nem vicces, amit csinálsz. Felnézek a gazdára, kapcsoljon sebességbe, indulnék. Ő illedelmesen eszkuzálja magát, Jack ma rosszul kelt, és haladunk. A következő paciens nevét nem tudom. Én pórázra lettem téve, tartva az esetleges bonyodalmaktól. Jó döntés volt, én is ezt tettem volna. Fiatal keverék kan, tudatlan hevességgel, szerencsére megkötve. Erőfölényem nem érdekli, kapkod felém. Felhúzott pofával, halk morgással odaállok. Öreg, ha a bajt keresed, jó helyen jársz!! Széttéplek, széttéplek, harsogja nagy választékossággal gondolatait. Hamar elegem lett, az egész nap megpróbáltatása robban fel bennem, már ugrok, hogy elkapjam, de a póráz megfeszül. Jack nyugodj! Ne engem fegyelmezz apafej, ez a kis mogyoró jött nekem. Te mit csinálnál a helyemben??  Töki, ha még egyszer az utamba kerülsz, keselyű eledelt csinálok belőled. A két ember nem szól egymáshoz, leköti őket az acsarkodók fegyelmezése. Rövid pórázra vagyok fogva, menet közben félig meggörnyedve, nyugtató szavak kíséretében paskolja az oldalamat. Jól van cimbora, nyugodj meg. Nincs semmi baj. A hirtelen jött düh, hamar elpárolog, már mennék a nyugalmat jelentő lakásba, szerencsére nem csak én. Sose szerettem az ilyen kis hülyéket. Azt gondolom, hogy az ember tükörképe a kutyája. Minden attól függ, hogy a nevelő hogyan gondolkodik. Ezért válik a kutya olyanná, mint a gazda, hiszen a saját képére formálja. Ha valaki nem foglakozik a rá bízott ebbel, mert az csak van, és csak azért viszi sétálni, hogy az ne piszkítsa be a lakást, akkor válik egy szertelen ösztönlénnyé. Mint az ember. Az ember is a környezetétől lesz olyan amilyen. Hazafelé már nincs több kutyás találkozás. Ismerős emberek jönnek, köszönnek, hozzám is szól némelyik. Otthon Andrea a kanapén fekszik. Olyan szívesen megölelném, beszélgetnék vele, hátha ő segít megoldani a gondjaimat. Egyet tudok csinálni, mellé ugrok és lefekszem. Akarom az érintését. Ő nézi a tv-t és közben simogat. Krisz nem tudom, hol van. Biztos a szomszédban játszik a nála idősebb Söndivel. A gazda jön, büszkén meséli, hogy álltam fel a vakarcs ellen és hogy végre játszottunk egy jót. Mindketten nyugtázzák, hogy a kutyának nincs nagy baja, maximum az időjárás okoz némi hangulatingadozást. Ilyenek vagyunk. Ha valami másképp működik, fáj a fejünk, rossz a közérzetünk, az időjárásra fogjuk, mert nincs kedvünk az igazi okok kiderítéséhez. Majd minden megoldódik magától. Én is ebben bízom. Kevés a hely a kanapén hármunknak, ezért a szőnyegre fekszem. Csatlakozik hozzám a gazda is. Késztetést érzek arra, hogy hozzá bújjak, szükségem van a testi kontaktusra, megnyugtat. Így alszunk el együtt, magammal.

Egyedül ébredek, de nem magamtól, hanem a gyomrom korgása kelltet. A húsleves jót tett, de nem laktam jól. Már sötét van, nem tudom hány óra lehet, de nem is érdekel. A kutya, ha nincs dolga fekszik, alszik, ha környezete nem úgy gondolja, hogy mást csináljon. A család kint van az étkezőben csatlakozom hozzájuk, hátha eljött már az ideje a vacsorának. Kriszi rohan hozzám, átölel, és egy puszit nyom az arcomra. Lehet, hogy a gyerek érzi, hogy ki vagyok? Andrea már a tálkámmal ügyködik. Két türelmetlen vakkantással jelzem, helyeslem cselekvését. Vajon mit kapok? Igazából már mindegy. Nyersen is felfalnék akár egy lovat is. Ha ló nem is, de egy erős adag szárazkaja került az edényembe. Egyébiránt a száraz étel íze eléggé jellegtelen. Se jó, se rossz. Az biztos, hogy eltömött. Kriszke, a szoba szőnyegjén ücsörög és játszik néhány szörnyével. Odafekszem mellé. Így én is a terep része lettem a szörnyek harcában. Jól el lehet bújni a hátam mögé, és a hátamon csaták dúlhatnak. Amikor már nagyon karcolnak a különböző fegyverek, arrébb állok, de az egyik harcos folyton követ. Megkeresem a labdát, beviszem, azzal szívesen játszanék. A labda arra volt jó, hogy az ellenséget felborítsa. Kiszállok a csatából, felugrom ismét Andrea mellé. Néha magamba zuhanok. Nem tudom meddig tart az állapot, meddig kell kutyabőrben lennem. Az emberi lét igen fárasztó, de már megszoktam. A gazda jön, látom nincs sok kedve, de öltözködik, készül az esti sétára. Hűvös van, és talán esik is. Jól becsomagolja magát. Én meg egy szál frissen nyírt szőrben. Legszívesebben elkérném az egyik kabátot, és cipőt húznék. Jól sejtettem, nagyon kellemetlen az idő, de hát az ősz már csak ilyen. Ösztöneim, és a reggeli kínok figyelmeztetnek, bármennyire is fázok, el kell végeznem mindent, amit lehet az utolsó cseppig. Szerencsére a gazda sem akar sokáig az utcán kóborolni. Összegörnyedve kullog mellettem, figyeli a környezetünket, a közeledő kutyákat, embereket. Különösebb gond nélkül zajlik az esti séta. Jól esik hazatérni, a meleg lakásba. Áttörölgetnek egy törülközővel, én elvonulok a párnámra, ami a konvektor előtt van. Már megy egy picit a fűtés. Nézem a lángok, sárgásvöröses fényét. Nem gondolkodom, csak nézek ki a fejemből. Hiányzik az emberi kommunikáció, jó lenne belefolyni a történésekbe, nem csak a jelenlétemmel. A család ágyaz, fürdenek, készülnek a lefekvésre. Kriszike még egy utolsó csatát vív, majd lassan elcsendesedik. A lámpa kialszik, már csak a tévé megy. Halk beszélgetést hallok, nem akarom tudni a folytatást. Elalszom. Álmomban hol emberként futok a Duna partján, hol kutyaként. Zöldellő fák és bokrok, a partot érő víz hangja, egy rikácsoló madár, Egyedül vagyok, de nem zavar, csak futok rendületlenül magam elől. Öltözködök, reggelit készítek, nyakörv kerül rám, kattan a póráz. Beszélgetek, kutyával szagolok össze. Asztalnál reggelizek, a tálkámból iszok vizet.  Egymást felváltva rendszertelenül jelennek meg a képek, épp elég ahhoz, hogy ne aludjak jól. Verejtékben úszom, levegőért kapkodva, zihálva fekszem hanyatt az ágyon. Nem merem kinyitni a szemem. Andrea ül fel mellettem. Zoltán jól vagy? Nem válaszolok, nem tudom nekem szól e a kérdés. Hallod? Ráz meg aggódva. Mi a baj? Szememet kinyitom, ránézek. Mi a baj? Jön a kérdés újra. Nem tudom. Próbálom összeszedni magamat. Milyen nap van ma. Ne hülyéskedj légy szíves, nagyon korán van még. Milyen nap van ma??? Vasárnap lesz nemsokára. Vasárnap? Jack hol van? Hogy hogy hol? Ő még alszik, amit én is szeretnék. Elmondanád, mit érzel, mi a bajod? Egy csurom víz vagy. Azt hittem megfulladsz, úgy vetted a levegőt. Elmondanám, de most nem megy. Szomjas vagyok. Kimegyek a konyhába, nézegetem a kezemet, újaimat mozgatom. Engedek egy pohár vizet. Leülök egy székre, és próbálok észhez térni. Ezek szerint megtörtént, tényleg? Hogy fogom én ezt valakinek is bemesélni? Ki fog hinni nekem? Jackhez megyek, letérdelek és magamhoz húzom. Nem baj ha felébred, akarom hogy velem legyen. Álmosan néz rám, egy picit értetlenül, szeretettel. Mindig szeretettel néz, bármi történik. Jól vagy szívem? Hallom Andreát, és már érzem is, mellettünk guggol, és aggódva szorítja a vállamat. Azt hiszem, rendben van minden, csak valami nagyon furcsát álmodtam. Elmeséled, ha már felkeltettél? Most még nem. Majd leírom valamikor, mert nem olyan egyszerű. Annyi minden történt, és annyira valóságszerű érzés volt benne. Úgy érzem, mintha nemi is álmodtam volna. Leviszem Jacket, hátha szüksége van egy rövid sétára.

A teremtés koronái mi emberek vagyunk, és ebből kifolyólag mi alkotjuk a létezés feltételeit is. Az hogy ez a miliő milyen, látható, hiszen még a saját fajunkat is nehezen tudjuk elviselni. Gyűlölködünk, bántjuk egymást nagyon sokszor, szerencsére nem általában. Tudunk mi szeretni is, és gondoskodni a többiekről, sajnos nem általában. Minden attól függ, hogy a környezetünk, a neveltetésünk mit hoz ki belőlünk. Ilyenek a kutyák is. Ha megkapják a megfelelő törődést, szocializálják őket, akkor tudnak velünk harmóniában élni, az ember tökéletes társává válnak. Jacky 16 évig volt a családunk tagja. Társam volt, hű barátom. Ő tanította meg nekem és a családomnak, hogyan kell és lehet egy kutyával együtt élni boldogan. Halála után öt év telt el, mire újra kutya költözött az életünkbe. Mert kutya nélkül lehet élni, de minek.  Zserbó, a törpe schnauzer nevelését Jackson tanítása alapján műveljük, ami pont annyira elég, hogy boldogok legyünk, és azt hiszem ez a legfontosabb.